Karácsony, ahogyan a malacka látja

Úton, útfélen, sarki boltban vagy áruházban, akármerre járunk-kelünk megszólítanak a szemet szúró reklámok, elárusítok harsogják az embernek, hogy az idén eladó a karácsony! Igen, ez a kapitalizmus, ahol kereskedni lehet a szeretettel, a mosollyal, a malac csülökkel és a csokoládéval. Mert minden eladó és mindenek ára van. S ez hosszú és fárasztó bevásárlásos advent után majd szent karácsony estéjén összegyűl a család, körbeállják a karácsonyfát. Ki-ki egykedvűen dúdolja majd a Csendes éjt, ki ripakodva zengi a Kiskarácsony, nagy karácsonyt, s majd abban a bábeli hangzavarban nekifognak üzletelni, mert egyik sem lesz hajlandó ingyen odaadni a mosolyát a kis Jézusnak. Annak is ára lesz, s minél szebb és tarkább ajándékot találnak majd a fa alatt annál szebben mutatják majd ki a foguk fehérjét, mert mosolynak aligha nevezném.
S tényleg ennyi lenne a karácsony ebben a kapitalista világban? Csillogó, villogó és borzasztóan üres? Hát nem kérem szépen, mert bizton reméljük a malacommal, hogy akad majd valahol egy kis egyszerű házikó, ahol annyira pici volt a malac a tavasszal, hogy karácsony estéjére nem bírt felcseperedni mázsányira, hol esetleg rongyszőnyeg van a karácsonyfa alatt, hol a sok finomság hiányzik az ünnepi asztalról, de ahol a malac meleg, kiadós moslékról boldogan álmodik az ólban, hol tele szeretettel átölelik egymást a családban és békés boldog karácsonyt kívánnak mindenkinek, egy igazi ártatlan mosollyal megajándékozva a kedves szeretteiket.
Mert mi, városi emberek, elfelejtettük, hogy a karácsony ünnepe nem a frissen füstölt kolbászból áll, nem a zsíros töltelékes káposztából, sőt a rengeteg ajándékból sem, hanem annyit jelent, hogy azt ajándékozni oda, amit te a legjobban szeretnél. S akkor karácsony után ha elmúlnak a fények, s kidobod a karácsonyfát, mert megszáradt, megetted az összes szaloncukrot, elolvadt a hó és a szánka is ott rozsdásodik már a padláson sem maradsz egyedül. Mert az ajándékok elfogynak, de a szeretet megmarad, ha ápoljuk és tovább adjuk.
S azért gondoljátok át ezt a pár sort, mert a malacom hetek óta bizonygatja, hogy ha majd eltelik a karácsony beront majd minden egyes házba hol adták-vették, csereberélték a karácsonyt. S mivel a Mikulás kisajátította a virgácsot ő majd más ajándékot visz a nyakatokra: az adóhivatalt.
Mindenkinek áldott és békés karácsonyt kívánok!

Kétszer kettő: négy csülök

Minden háznál ahol a gazda jól végzi a dolgát szép kerek hátsójú, araszos szalonnájú disznók cseperednek a kis vékony, csöröge-szerű malacokból. S kérem szépen ez nem csak a gazda érdeme, hanem a malacoké is, s főképpen a malac-anyáé, ki oly türelmesen röfögve neveli malacait mérhetetlen nagy mázsás disznókká. Mert biztos léteznek olyan malacok, kiknek a kalitkában üléses pacsirta éneklés csábítóbb karrier lenne, mint a szebeni szalámi, de jól nevelt malacokként nagy disznóvá cseperednek.

Kezdődik az iskola nemsokára, s az anyukák máris lázban égnek, hiszen már augusztus végén lerohanják a bevásárlóközpontokat, hogy az ők gyereküknek legyen a legpirosabb tolltartójuk, a leghímzettebb hátitáskájuk. S nem mondom, hogy nem szükséges dolgok ezek, de egy fontos dologról megfeledkeznek. Lehet a fáradtság, a sok bevásárlás után, lehet a hétköznapi problémák a hibásak, hiszen nem könnyű dolog ebben a mai világban sem annyi új dolgot egyszerre felvásárolni. S ilyenkor, mint már mondtam, megfeledkeznek egy nagyon fontos dologról: mesélni egyet Elek apó csodálatos mesefájából vagy eldúdolni az egyik kedves magyar gyerekdalt lefekvés előtt. Vagy egyszerűen magyarul rámosolyogni, mikor valamit hibásan mond és kijavítani szép magyar beszédre. Mert valakit magyarnak nevelni nem csak a tanárok és nevelők dolga, hanem elsősorban az édesanyáké.

Tudom, lesz magyar iskola, s lelkes emberek kik majd nevelni akarnak szépre, s jóra gyerekek, de az anyanyelvre, csak édesanyánk tud szépen megtanítani otthon lefekvés előtt egy magyar népmesével vagy együtt imádkozva el a Miatyánkot. S ekkor lesz értelme a magyarul elmondott kétszer kettőnek, a Mikulás-napi színjátéknak, a magyar iskolának. S akkor száz év múlva is elmondhatjuk Aranyosszéken, hogy kétszer kettő az négy csülök...

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma...

Nem szeretem a felszeletelt kenyeret, s gondoltam, hogy most világgá kiáltom. Tehát, ország világ előtt kijelentem, hogy tényleg nem szeretem a felszeletelt kenyeret. Lehet fehérebb, lágyabb vagy olcsóbb én akkor sem szeretem.

S miért is árulnak most felszeletelt kenyeret ebben a zsarnok, elanyagiasodott világban? Erre egyszerű a válasz, mert nincs időnk, csak szaladunk, futunk egész nap. S már annyi időnk sem marad, hogy a mindennapi kenyerünket felszeljük...

Értem én, de gondolom, most mindenki felteszi a kérdést: Csudába ezzel az agresszív kismalaccal, miért fáj neki ha nem szeljük fel mi magunk a kenyerünk?

Hát válaszolok én erre is tüstént. Gondoljunk vissza a nagymamánk sütőkemencében sütött illatos házikenyerére, vagy a híres Csacseszku idejében a félnapos sorbaállás után kártyára kiosztott fekete kenyérre, miért is voltak különbek a mai felszeletelt kenyereknél? Nem az illatuk, nem a csodálatos ízviláguk, sőt nem a mesterséges adalékok hiánya teszik számomra annyira értékesé azokat a kenyereket, hanem egy kis jelentéktelen mozdulat, az a kis egyszerű, de annál magasztosabb szertartás, amellyel a kenyeret felszelte a nagymama gondos keze, vagy édesapánk. Mert nagymamám mikor imádkozni tanított esténként, mindig kiemelte, hogy a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. S kenyérszelés előtt a kés hegyével keresztet rajzolt a kenyérre, hogy ezzel megköszönje azt és újat kérjen helyette.

Nem tudom ha más nemzet is hasonlóan cselekedett volna, de tudom, hogy nagyszüleim, a szomszédok, vagy akár Erdély szerte minden magyar házban keresztet vetettek a kenyérre, mielőtt megszelték volna. S olyankor lemosolygott onnan fentről az Isten, mert egy egész nemzet kérte együtt, hogy ne feledkezzen meg róla.

De most mindenki szalad. Van, hogy elfelejtünk imádkozni, de ez régen is megesett, de legalább reggelinél, ebédnél, valamint a vacsorai kenyérszelésnél együtt volt a nemzet. S most vajon mikor vagyunk együtt?

Ballag a malac

Nézzünk végig a malacokon, ahogy esznek, ahogy fetrengenek a sárban, mind úgy teszik, mintha ők lennének a legdisznóbb disznók. Mert tudják, az életcéljuk nem merül ki a habzsolásban, a napsütésen való lustálkodásban. Nekik egy az álmuk, az ha majd levágja őket a gazda, kapják meg az „Ez aztán egy igazi disznó” minősítést. S tesznek is ezért szaporán. Hiszen annyi moslékot, kukoricadarát, kenyérhéjat megenni végtelen szorgalom és kitartás kell. S nem ismerik a megalkuvást.

Szóval nagy magyarnak nem azt jelenti, hogy verjük a mellünket, mekkora hazafiak vagyunk. Nem azt, hogy habzó szájjal vicsorgunk minden nem magyar emberre. S főleg nem azt, hogy lenézünk minden magyar embert aki nem ezt teszi velünk karöltve.

Találjunk egy dolgot, amiben eget rengetően jók vagyunk, amit senki sem tud olyan szépen megtenni mint mi. Mert kevesen vagyunk, s nem engedhetjük meg magunknak, hogy átlagosak legyünk. Évek alatt lemorzsolódtunk. Mondhassuk azt, hogy az a selejtje volt. Mert mi mindannyian jók vagyunk valamiben. A Pista tudja a legjobb rántottát sütni, a Marika tudja a legszebben felvágni a frissen sült kalácsot, s a kis ötéves kislánynak van a legaranyosabb mosolya a világról. S ha majd mindannyian megtaláljuk ezt az értéket, verhetjük a mellünket, hogy íme ez az igaz magyar nemzet. Kevesen vagyunk, de mindenkiben ott rejlik a lelke mélyén egy győztes, mert egy ilyen csata után csak azok maradnak lábon.

S csaták után újabb csaták jönnek. Lassan eltelt négy év, mióta nekifogtam az egyetemnek, s most ha jobban meggondolom nem én voltam a legkiválóbb egyetemista, sem a legkiemelkedőbb informatikus csemete. De ez a négy év alatt együtt a malacommal megpróbáltunk mindenkire rámosolyogni, mikor találkoztunk. Együtt nevetni veletek, együtt játszani ezt a nagybetűs életet. S remélem mi jöttünk ki győztesnek: én, a malacom, s ti a többiek, akik velem tartottatok.

Kampány

Választások közelednek, mindenkinek saját belátására bízom, hogy kire szavaz, nem szándékszom beleszólni. De jól gondolja meg ki mit cselekszik...

Igazán szeretni valakit

Szőke, zöld szemű királykisasszonyról álmodunk, mi fiúk. Fehér paripán vágtató, bátor fekete szemű hercegről, ti lányok. Szép kerek hátsójú, termékeny párról álmodik a mi malacunk... Mert ez az első dolog ami kell egy boldog és gondtalan élethez, s a mi malacunk tudja, hogy saját magát csak egy másik malac mellett bírná elviselni, mert együtt röfögnének, együtt habzsolnák a moslékot. Hiába van szép kerek hátsója a kacsának, a röfögés a hápogással nem fér össze. Nem fér össze, mert más az anyanyelvük, a kultúrájuk, sőt ha focit játszanak a baromfiudvaron, mindkettő a sajátjának szurkol. Hiába tanul meg hápogni a malacunk, kecsesen billegetni a farát séta közben, miképpen a kacsák... Szeretője, szerelmese, s barátja is lehet a kacsa, de társa, élettársa nem. Mert egy egész életet együtt leélni nehéz, még boldogan is. Mert igazán szeretni valakit annyit jelent, hogy elnézzük neki, hogy néha lábszaga van, csúnyán szürcsöli a levest, vagy órákig elnézi a focit vagy szappanoperát. S mindenki tudja, hogy mennyivel édesebb és szebb ez az élet, hogyha van olyan aki mellett én is elviselem magam. Ahol magamat tudom nyújtani naponta, mikor magyarul dúdolja az altatót a gyereknek, mikor megosszuk reggel a kávé mellett az újságot, mikor együtt imádkozunk este... S ezt csak egy olyan szőke, zöld szemű királykisasszonnyal vagy bátor fekete szemű herceggel lehet elérni, ki anyanyelvünkön suttog álmában, kivel magyarul veszekedünk, s a békepuszi is magyarul cuppan utána. Mert a mi malacunk is csak akkor lesz igazán boldog ha társában egy igazi disznóra talál.

Együtt

Minden malac mikor megszületik a pici rózsaszín orra hegyétől, egészen a kacskaringós farka végéig tudja már akkor, hogy mikor nagy lesz, disznó lesz. Szép kerek hátsójú, jó széles sonkájú disznó. S ha egy kis szerencséje lesz belőle készül majd a legfinomabb füstölt szalonna, vagy esetleg disznófősajt. Ezért van jövője a disznóságnak, mert a fiatal malacok merik vállalni disznóságukat, s nem csak elvárják, hogy őket egy nagy disznónak nézzék, hanem tesznek is róla.
Szépen habzsolva, kukoricát majszolva építik a jövőjüket, felvállalva életük során az egész disznókultúrát. S habár a modern világ átka őket is éri, sikeresen beleolvasszák disznóságukat, hiszen ők már különböző táppal híznak oly kövérre, mint nagyapjuk, betonozott padlójuk van, de ugyanúgy szeretik a sarat és a piszkot...
Mert életünk során kell érezzük, hogy tartozunk valahova, egy közösségbe, amely befogad, amellyel egy a hangunk, amely közelebb áll hozzánk, mint a többiek. Ezért lépek én fel, fiatalok, vállaljátok nemzeteteket! Mert magyarnak lenni nem szégyen, hanem kiváltság. S nem arra gondolok, hogy a magyar nemzet különb lenne, mint a többiek, hanem azért jobb, mert a mienk. Mert magyar emberek között te magad lehetsz. Elfogadnak téged, mert közéjük tartozol. S nem érzed magad majd egyedül, mert könnyebb az embernek együtt...
Tudjátok, hogyan sikerült azoknak a kínaiaknak, azoknak a pici sárga emberkéknek, akkora förtelmes nagy falat építeni? Hogy miért is léteznek még kicsi halak, ha őket eszik naponta a nagy halak? Mert összefogtak. Mert rájöttek, együtt sokkal könnyebb... Együtt nevetni, együtt sírni, együtt remélni egy jobb jövőben.

S ki tölti majd be az iskolát?

Talpra magyar, csörög az óra, indulni kell a gyárba, rohanni kell... De hova? Erdélyország még él, vagyunk még maréknyian, de elvész a hangunk, ha százfele szaladunk.

Talpra magyar, csörög az óra, ne nyomd ki, ne fordulj a másik oldaladra... Erdélyország még él, vagyunk még maréknyian, de elvész a hangunk, ha egyesek nem szólnak bele.

Évek óta Kolozsváron volt egy békés felvonulás március 15-én, az idén is az lesz, de elvész a varázsa, elvész főbérlőink átkozódása alatt, elvész majd mikor belekiabálnak a magyar csendbe, mikor a forradalmi halottakról megemlékezünk. Gyűljünk össze, merjünk vagy legalább próbáljunk meg többen lenni mint ők, de ezek mellett legyünk emberebbek mint ők... ne küldjük őket sehova vissza (visszamennek ők maguktól is).

S értsük meg már végre, hogy március 15-ben nem a forradalmat kell ünnepelni, nem a hősök halálát... hanem a legfőbb érdem a márciusi ifjaké. Azoké a fiataloké, akik rájöttek, hogy ők a felelősek a jövőért, magukért, a magyar nemzetért... Mert a malacok is azért élik túl a karácsonyi disznóvágást, mert rájöttek, ők a disznóság jövője, s vállalni kell a jelennek a kihívásait.

Mi lesz abból a nemzetből, hol a fiatalság esténként betölti Kolozsvár összes kocsmáját , de nem tud betölteni egy templomot, egy színházat, s az iskolát sem? Mi lesz abból a nemzetből, hol a fiatalságot a szórakozás tartja fogva, hol nincsen felelősségtudat, hol nincsen összetartozás, csak egy üveg sör mellett?

Tudom, gonosz vagyok, s talán borúlátó, de a történelem ezt igazolja, sajnos... de még mindig bízom és remélem, túléljük mi... s ha nem, akkor megmaradnak a malacok, hiszen ők ügyesebbek voltak mint mi, eddig...

Piros masni

Igen, van egy hely ezen a világon, ahol olyan szép kerek Ö betűkkel ejtik ki, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy voltatok, vagytok és lesztek, hogy általatok van még mindig egy hely ahova tartozom, van egy történelmem, s köszönöm, hogy büszke lehetek rátok. S ilyenkor nők napja alkalmából mindig megköszönöm nektek a honfoglalást, a nándorfehérvári győzelmet, az 1848-as forradalmat... mert a forradalom nem 1848-ban tőrt ki, hanem akkor mikor összefogtak a nők, hogy katonákat növeljenek fiaikból, s a forradalmat azért nem veszítettük el, mert voltak édesanyáink, akik gyászruhában tudtak szülni. S most ne értsetek félre, nem katonákat kérek tőletek, hanem gyerekeket, kikre büszke lehet a nemzet. Mert a gyerek nem gond, hanem áldás, remény, hogy majd nekik jobb lesz és szebb a nagybetűs élet.

Egy malacnak is átlagban egy tucat testvére van. S szegény malac-anya tudja, hogy az összes a vágóhídra jut, de reménykedik, hogy nekik nem csak a híg moslék fog jutni, parkettezett óljuk lesz, s esetleg piros masnit is kapnak majd, s beengedik a tisztaszobába őket, a cica mellé a kanapéra. Tudom hülyeségnek hiszitek az egészet, de ha majd egyszer elég sokan lesznek, érzem, hogy kiharcolják majd maguknak.

Agresszív kismalac, avagy itt a Magyar, hol a Magyar?

Kiskorom óta úgy nőttem fel, hogy mi magyarok Erdélyben kisebbségben élünk. Kevesen vagyunk, mint moslékban a fehér kenyér. Kevesebben vagyunk mint a főbérlőink, igaz, ők is kevesebben vannak mint a kínaiak. S mit sem törődve rohanunk a vesztünkbe. Magyarságtudatunk csak alig pislákol ott, a lelkünk mélyén. Mert napjainkban divatos amerikai hot-dogot enni, kínai papucsban csoszogni, svájci órát hordani, stb. Egyesek verik a mellüket, hogy ők a legszékelyebb székelyek, mióta a Mikulás megtagadta tőlük a magyar állampolgárságot. S létezik olyan is aki halkan, alig érthetően bevallja, hogy ő erdélyi magyar, s közben elönti a szégyen, mintha lenne amit szégyellni. S akkor ki még itt a magyar?

Hát kérem szépen vegyünk példát az agresszív kismalacról. Hiszen ő nem is olyan félelmetes, amilyennek látszik, a lelke mélyén tisztességes, becsületes malac. Kisebbségben él ő is a majorban, a baromfiak és báránykák között. S félti a malacságát, félti a csülkét, félti a karaját. Mert hiába van száz csirke, mert nem lesz olyan jó kocsonya belőlük, mint az egy szál malacunkból soha... s ezt a mi malacunk tudja, s nem akarja megosztani senkivel sem malacságát.

Erről van szó, kérem figyeljünk fel mi is értékeinkre, s most nem olyan agyoncsépelt dolgokról akarok beszélni, mint a erdélyi kultúra, vagy népköltészet, az a papok, tanult emberek, s költők dolga. Próbáljuk meg továbbadni unokáinknak, hogy a legszebben édesanyánk tudott vacsorázni hívni, hogy a mi kutyánk csak magyarul ért és ugat, hogy nekünk kétszer kettő magyarul lesz négy.

S akkor hol van Erdélyben a magyar? Ott, abban a házban, hol magyarul visít a malac disznóvágáskor, hol magyarul káromkodik a mészáros, hol a Miatyánkot csak magyarul tudják, s hol oly szép kerek ö betűkkel ejtik ki, hogy köszönöm...

Magyar vagyok, nem piskóta!

A mi világunkban, mindenki ide-oda szalad, ki pénzért, ki a lányok után, ki csak azért, hogy szaladjon. Van azonban egy hely, ahol egy maréknyi magyar próbál helytállni. (Már aki…) De ebben a nagy szaladásban nem érünk meggondolni, hogy miből is áll magyarságunk!

Egyesek csak akkor büszkék magyarságukra, ha az utcasarkon meleg kiflit osztogatnak a magyaroknak, de csak a magyaroknak. Hány meg hány ember tanul meg akkor újra magyarul beszélni…

Láttátok-e az agresszív kismalacot megtagadni saját malacságát? Kérem szépen! Ő tudja magáról hogy ő egy nagy büdös disznó és erre büszke. És hiába csábítod egy veder moslékkal, mert nyávogni úgysem fog.

A kutya sem vándorol el ősszel oda ahol kolbászból van a kerítés (s nem azért, mert repülés közben émelyegne a gyomra). S ha minden kutya beállna vándormadárnak, ki vinné tovább a kutya-kultúrát? Hát ezért maradj meg magyarnak, kiskomám!

Mert a piskótának van receptje, de magyart szakács nem tud főzni soha, mert az kicsit sós, de édes is nagyon, savanyú picit és kesernyés, olyan, amilyen egy magyarnak kell lenni.

No-no, ez nem dicséret kérem, hiszen senki sem tökéletes és csak arra nem lehetsz büszke, hogy magyar vagy, ahhoz még ember is kell légy. S nem elég csak magyarnak lenni, hanem magyarnak megmaradni is kell. S akkor majd közösen verhetjük a mellünket és kikiálthatjuk büszkén a világnak: MAGYAR VAGYOK, NEM PISKÓTA FÉLRE INNEN, TE PULISZKA!