2008. február 3., vasárnap

Agresszív kismalac, avagy itt a Magyar, hol a Magyar?

Kiskorom óta úgy nőttem fel, hogy mi magyarok Erdélyben kisebbségben élünk. Kevesen vagyunk, mint moslékban a fehér kenyér. Kevesebben vagyunk mint a főbérlőink, igaz, ők is kevesebben vannak mint a kínaiak. S mit sem törődve rohanunk a vesztünkbe. Magyarságtudatunk csak alig pislákol ott, a lelkünk mélyén. Mert napjainkban divatos amerikai hot-dogot enni, kínai papucsban csoszogni, svájci órát hordani, stb. Egyesek verik a mellüket, hogy ők a legszékelyebb székelyek, mióta a Mikulás megtagadta tőlük a magyar állampolgárságot. S létezik olyan is aki halkan, alig érthetően bevallja, hogy ő erdélyi magyar, s közben elönti a szégyen, mintha lenne amit szégyellni. S akkor ki még itt a magyar?

Hát kérem szépen vegyünk példát az agresszív kismalacról. Hiszen ő nem is olyan félelmetes, amilyennek látszik, a lelke mélyén tisztességes, becsületes malac. Kisebbségben él ő is a majorban, a baromfiak és báránykák között. S félti a malacságát, félti a csülkét, félti a karaját. Mert hiába van száz csirke, mert nem lesz olyan jó kocsonya belőlük, mint az egy szál malacunkból soha... s ezt a mi malacunk tudja, s nem akarja megosztani senkivel sem malacságát.

Erről van szó, kérem figyeljünk fel mi is értékeinkre, s most nem olyan agyoncsépelt dolgokról akarok beszélni, mint a erdélyi kultúra, vagy népköltészet, az a papok, tanult emberek, s költők dolga. Próbáljuk meg továbbadni unokáinknak, hogy a legszebben édesanyánk tudott vacsorázni hívni, hogy a mi kutyánk csak magyarul ért és ugat, hogy nekünk kétszer kettő magyarul lesz négy.

S akkor hol van Erdélyben a magyar? Ott, abban a házban, hol magyarul visít a malac disznóvágáskor, hol magyarul káromkodik a mészáros, hol a Miatyánkot csak magyarul tudják, s hol oly szép kerek ö betűkkel ejtik ki, hogy köszönöm...

Nincsenek megjegyzések: