Nézzünk végig a malacokon, ahogy esznek, ahogy fetrengenek a sárban, mind úgy teszik, mintha ők lennének a legdisznóbb disznók. Mert tudják, az életcéljuk nem merül ki a habzsolásban, a napsütésen való lustálkodásban. Nekik egy az álmuk, az ha majd levágja őket a gazda, kapják meg az „Ez aztán egy igazi disznó” minősítést. S tesznek is ezért szaporán. Hiszen annyi moslékot, kukoricadarát, kenyérhéjat megenni végtelen szorgalom és kitartás kell. S nem ismerik a megalkuvást.
Szóval nagy magyarnak nem azt jelenti, hogy verjük a mellünket, mekkora hazafiak vagyunk. Nem azt, hogy habzó szájjal vicsorgunk minden nem magyar emberre. S főleg nem azt, hogy lenézünk minden magyar embert aki nem ezt teszi velünk karöltve.
Találjunk egy dolgot, amiben eget rengetően jók vagyunk, amit senki sem tud olyan szépen megtenni mint mi. Mert kevesen vagyunk, s nem engedhetjük meg magunknak, hogy átlagosak legyünk. Évek alatt lemorzsolódtunk. Mondhassuk azt, hogy az a selejtje volt. Mert mi mindannyian jók vagyunk valamiben. A Pista tudja a legjobb rántottát sütni, a Marika tudja a legszebben felvágni a frissen sült kalácsot, s a kis ötéves kislánynak van a legaranyosabb mosolya a világról. S ha majd mindannyian megtaláljuk ezt az értéket, verhetjük a mellünket, hogy íme ez az igaz magyar nemzet. Kevesen vagyunk, de mindenkiben ott rejlik a lelke mélyén egy győztes, mert egy ilyen csata után csak azok maradnak lábon.
S csaták után újabb csaták jönnek. Lassan eltelt négy év, mióta nekifogtam az egyetemnek, s most ha jobban meggondolom nem én voltam a legkiválóbb egyetemista, sem a legkiemelkedőbb informatikus csemete. De ez a négy év alatt együtt a malacommal megpróbáltunk mindenkire rámosolyogni, mikor találkoztunk. Együtt nevetni veletek, együtt játszani ezt a nagybetűs életet. S remélem mi jöttünk ki győztesnek: én, a malacom, s ti a többiek, akik velem tartottatok.
