Nem szeretem a felszeletelt kenyeret, s gondoltam, hogy most világgá kiáltom. Tehát, ország világ előtt kijelentem, hogy tényleg nem szeretem a felszeletelt kenyeret. Lehet fehérebb, lágyabb vagy olcsóbb én akkor sem szeretem.
S miért is árulnak most felszeletelt kenyeret ebben a zsarnok, elanyagiasodott világban? Erre egyszerű a válasz, mert nincs időnk, csak szaladunk, futunk egész nap. S már annyi időnk sem marad, hogy a mindennapi kenyerünket felszeljük...
Értem én, de gondolom, most mindenki felteszi a kérdést: Csudába ezzel az agresszív kismalaccal, miért fáj neki ha nem szeljük fel mi magunk a kenyerünk?
Hát válaszolok én erre is tüstént. Gondoljunk vissza a nagymamánk sütőkemencében sütött illatos házikenyerére, vagy a híres Csacseszku idejében a félnapos sorbaállás után kártyára kiosztott fekete kenyérre, miért is voltak különbek a mai felszeletelt kenyereknél? Nem az illatuk, nem a csodálatos ízviláguk, sőt nem a mesterséges adalékok hiánya teszik számomra annyira értékesé azokat a kenyereket, hanem egy kis jelentéktelen mozdulat, az a kis egyszerű, de annál magasztosabb szertartás, amellyel a kenyeret felszelte a nagymama gondos keze, vagy édesapánk. Mert nagymamám mikor imádkozni tanított esténként, mindig kiemelte, hogy a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. S kenyérszelés előtt a kés hegyével keresztet rajzolt a kenyérre, hogy ezzel megköszönje azt és újat kérjen helyette.
Nem tudom ha más nemzet is hasonlóan cselekedett volna, de tudom, hogy nagyszüleim, a szomszédok, vagy akár Erdély szerte minden magyar házban keresztet vetettek a kenyérre, mielőtt megszelték volna. S olyankor lemosolygott onnan fentről az Isten, mert egy egész nemzet kérte együtt, hogy ne feledkezzen meg róla.
De most mindenki szalad. Van, hogy elfelejtünk imádkozni, de ez régen is megesett, de legalább reggelinél, ebédnél, valamint a vacsorai kenyérszelésnél együtt volt a nemzet. S most vajon mikor vagyunk együtt?
