Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma...

Nem szeretem a felszeletelt kenyeret, s gondoltam, hogy most világgá kiáltom. Tehát, ország világ előtt kijelentem, hogy tényleg nem szeretem a felszeletelt kenyeret. Lehet fehérebb, lágyabb vagy olcsóbb én akkor sem szeretem.

S miért is árulnak most felszeletelt kenyeret ebben a zsarnok, elanyagiasodott világban? Erre egyszerű a válasz, mert nincs időnk, csak szaladunk, futunk egész nap. S már annyi időnk sem marad, hogy a mindennapi kenyerünket felszeljük...

Értem én, de gondolom, most mindenki felteszi a kérdést: Csudába ezzel az agresszív kismalaccal, miért fáj neki ha nem szeljük fel mi magunk a kenyerünk?

Hát válaszolok én erre is tüstént. Gondoljunk vissza a nagymamánk sütőkemencében sütött illatos házikenyerére, vagy a híres Csacseszku idejében a félnapos sorbaállás után kártyára kiosztott fekete kenyérre, miért is voltak különbek a mai felszeletelt kenyereknél? Nem az illatuk, nem a csodálatos ízviláguk, sőt nem a mesterséges adalékok hiánya teszik számomra annyira értékesé azokat a kenyereket, hanem egy kis jelentéktelen mozdulat, az a kis egyszerű, de annál magasztosabb szertartás, amellyel a kenyeret felszelte a nagymama gondos keze, vagy édesapánk. Mert nagymamám mikor imádkozni tanított esténként, mindig kiemelte, hogy a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. S kenyérszelés előtt a kés hegyével keresztet rajzolt a kenyérre, hogy ezzel megköszönje azt és újat kérjen helyette.

Nem tudom ha más nemzet is hasonlóan cselekedett volna, de tudom, hogy nagyszüleim, a szomszédok, vagy akár Erdély szerte minden magyar házban keresztet vetettek a kenyérre, mielőtt megszelték volna. S olyankor lemosolygott onnan fentről az Isten, mert egy egész nemzet kérte együtt, hogy ne feledkezzen meg róla.

De most mindenki szalad. Van, hogy elfelejtünk imádkozni, de ez régen is megesett, de legalább reggelinél, ebédnél, valamint a vacsorai kenyérszelésnél együtt volt a nemzet. S most vajon mikor vagyunk együtt?

Ballag a malac

Nézzünk végig a malacokon, ahogy esznek, ahogy fetrengenek a sárban, mind úgy teszik, mintha ők lennének a legdisznóbb disznók. Mert tudják, az életcéljuk nem merül ki a habzsolásban, a napsütésen való lustálkodásban. Nekik egy az álmuk, az ha majd levágja őket a gazda, kapják meg az „Ez aztán egy igazi disznó” minősítést. S tesznek is ezért szaporán. Hiszen annyi moslékot, kukoricadarát, kenyérhéjat megenni végtelen szorgalom és kitartás kell. S nem ismerik a megalkuvást.

Szóval nagy magyarnak nem azt jelenti, hogy verjük a mellünket, mekkora hazafiak vagyunk. Nem azt, hogy habzó szájjal vicsorgunk minden nem magyar emberre. S főleg nem azt, hogy lenézünk minden magyar embert aki nem ezt teszi velünk karöltve.

Találjunk egy dolgot, amiben eget rengetően jók vagyunk, amit senki sem tud olyan szépen megtenni mint mi. Mert kevesen vagyunk, s nem engedhetjük meg magunknak, hogy átlagosak legyünk. Évek alatt lemorzsolódtunk. Mondhassuk azt, hogy az a selejtje volt. Mert mi mindannyian jók vagyunk valamiben. A Pista tudja a legjobb rántottát sütni, a Marika tudja a legszebben felvágni a frissen sült kalácsot, s a kis ötéves kislánynak van a legaranyosabb mosolya a világról. S ha majd mindannyian megtaláljuk ezt az értéket, verhetjük a mellünket, hogy íme ez az igaz magyar nemzet. Kevesen vagyunk, de mindenkiben ott rejlik a lelke mélyén egy győztes, mert egy ilyen csata után csak azok maradnak lábon.

S csaták után újabb csaták jönnek. Lassan eltelt négy év, mióta nekifogtam az egyetemnek, s most ha jobban meggondolom nem én voltam a legkiválóbb egyetemista, sem a legkiemelkedőbb informatikus csemete. De ez a négy év alatt együtt a malacommal megpróbáltunk mindenkire rámosolyogni, mikor találkoztunk. Együtt nevetni veletek, együtt játszani ezt a nagybetűs életet. S remélem mi jöttünk ki győztesnek: én, a malacom, s ti a többiek, akik velem tartottatok.

Kampány

Választások közelednek, mindenkinek saját belátására bízom, hogy kire szavaz, nem szándékszom beleszólni. De jól gondolja meg ki mit cselekszik...

Igazán szeretni valakit

Szőke, zöld szemű királykisasszonyról álmodunk, mi fiúk. Fehér paripán vágtató, bátor fekete szemű hercegről, ti lányok. Szép kerek hátsójú, termékeny párról álmodik a mi malacunk... Mert ez az első dolog ami kell egy boldog és gondtalan élethez, s a mi malacunk tudja, hogy saját magát csak egy másik malac mellett bírná elviselni, mert együtt röfögnének, együtt habzsolnák a moslékot. Hiába van szép kerek hátsója a kacsának, a röfögés a hápogással nem fér össze. Nem fér össze, mert más az anyanyelvük, a kultúrájuk, sőt ha focit játszanak a baromfiudvaron, mindkettő a sajátjának szurkol. Hiába tanul meg hápogni a malacunk, kecsesen billegetni a farát séta közben, miképpen a kacsák... Szeretője, szerelmese, s barátja is lehet a kacsa, de társa, élettársa nem. Mert egy egész életet együtt leélni nehéz, még boldogan is. Mert igazán szeretni valakit annyit jelent, hogy elnézzük neki, hogy néha lábszaga van, csúnyán szürcsöli a levest, vagy órákig elnézi a focit vagy szappanoperát. S mindenki tudja, hogy mennyivel édesebb és szebb ez az élet, hogyha van olyan aki mellett én is elviselem magam. Ahol magamat tudom nyújtani naponta, mikor magyarul dúdolja az altatót a gyereknek, mikor megosszuk reggel a kávé mellett az újságot, mikor együtt imádkozunk este... S ezt csak egy olyan szőke, zöld szemű királykisasszonnyal vagy bátor fekete szemű herceggel lehet elérni, ki anyanyelvünkön suttog álmában, kivel magyarul veszekedünk, s a békepuszi is magyarul cuppan utána. Mert a mi malacunk is csak akkor lesz igazán boldog ha társában egy igazi disznóra talál.

Együtt

Minden malac mikor megszületik a pici rózsaszín orra hegyétől, egészen a kacskaringós farka végéig tudja már akkor, hogy mikor nagy lesz, disznó lesz. Szép kerek hátsójú, jó széles sonkájú disznó. S ha egy kis szerencséje lesz belőle készül majd a legfinomabb füstölt szalonna, vagy esetleg disznófősajt. Ezért van jövője a disznóságnak, mert a fiatal malacok merik vállalni disznóságukat, s nem csak elvárják, hogy őket egy nagy disznónak nézzék, hanem tesznek is róla.
Szépen habzsolva, kukoricát majszolva építik a jövőjüket, felvállalva életük során az egész disznókultúrát. S habár a modern világ átka őket is éri, sikeresen beleolvasszák disznóságukat, hiszen ők már különböző táppal híznak oly kövérre, mint nagyapjuk, betonozott padlójuk van, de ugyanúgy szeretik a sarat és a piszkot...
Mert életünk során kell érezzük, hogy tartozunk valahova, egy közösségbe, amely befogad, amellyel egy a hangunk, amely közelebb áll hozzánk, mint a többiek. Ezért lépek én fel, fiatalok, vállaljátok nemzeteteket! Mert magyarnak lenni nem szégyen, hanem kiváltság. S nem arra gondolok, hogy a magyar nemzet különb lenne, mint a többiek, hanem azért jobb, mert a mienk. Mert magyar emberek között te magad lehetsz. Elfogadnak téged, mert közéjük tartozol. S nem érzed magad majd egyedül, mert könnyebb az embernek együtt...
Tudjátok, hogyan sikerült azoknak a kínaiaknak, azoknak a pici sárga emberkéknek, akkora förtelmes nagy falat építeni? Hogy miért is léteznek még kicsi halak, ha őket eszik naponta a nagy halak? Mert összefogtak. Mert rájöttek, együtt sokkal könnyebb... Együtt nevetni, együtt sírni, együtt remélni egy jobb jövőben.

S ki tölti majd be az iskolát?

Talpra magyar, csörög az óra, indulni kell a gyárba, rohanni kell... De hova? Erdélyország még él, vagyunk még maréknyian, de elvész a hangunk, ha százfele szaladunk.

Talpra magyar, csörög az óra, ne nyomd ki, ne fordulj a másik oldaladra... Erdélyország még él, vagyunk még maréknyian, de elvész a hangunk, ha egyesek nem szólnak bele.

Évek óta Kolozsváron volt egy békés felvonulás március 15-én, az idén is az lesz, de elvész a varázsa, elvész főbérlőink átkozódása alatt, elvész majd mikor belekiabálnak a magyar csendbe, mikor a forradalmi halottakról megemlékezünk. Gyűljünk össze, merjünk vagy legalább próbáljunk meg többen lenni mint ők, de ezek mellett legyünk emberebbek mint ők... ne küldjük őket sehova vissza (visszamennek ők maguktól is).

S értsük meg már végre, hogy március 15-ben nem a forradalmat kell ünnepelni, nem a hősök halálát... hanem a legfőbb érdem a márciusi ifjaké. Azoké a fiataloké, akik rájöttek, hogy ők a felelősek a jövőért, magukért, a magyar nemzetért... Mert a malacok is azért élik túl a karácsonyi disznóvágást, mert rájöttek, ők a disznóság jövője, s vállalni kell a jelennek a kihívásait.

Mi lesz abból a nemzetből, hol a fiatalság esténként betölti Kolozsvár összes kocsmáját , de nem tud betölteni egy templomot, egy színházat, s az iskolát sem? Mi lesz abból a nemzetből, hol a fiatalságot a szórakozás tartja fogva, hol nincsen felelősségtudat, hol nincsen összetartozás, csak egy üveg sör mellett?

Tudom, gonosz vagyok, s talán borúlátó, de a történelem ezt igazolja, sajnos... de még mindig bízom és remélem, túléljük mi... s ha nem, akkor megmaradnak a malacok, hiszen ők ügyesebbek voltak mint mi, eddig...

Piros masni

Igen, van egy hely ezen a világon, ahol olyan szép kerek Ö betűkkel ejtik ki, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy voltatok, vagytok és lesztek, hogy általatok van még mindig egy hely ahova tartozom, van egy történelmem, s köszönöm, hogy büszke lehetek rátok. S ilyenkor nők napja alkalmából mindig megköszönöm nektek a honfoglalást, a nándorfehérvári győzelmet, az 1848-as forradalmat... mert a forradalom nem 1848-ban tőrt ki, hanem akkor mikor összefogtak a nők, hogy katonákat növeljenek fiaikból, s a forradalmat azért nem veszítettük el, mert voltak édesanyáink, akik gyászruhában tudtak szülni. S most ne értsetek félre, nem katonákat kérek tőletek, hanem gyerekeket, kikre büszke lehet a nemzet. Mert a gyerek nem gond, hanem áldás, remény, hogy majd nekik jobb lesz és szebb a nagybetűs élet.

Egy malacnak is átlagban egy tucat testvére van. S szegény malac-anya tudja, hogy az összes a vágóhídra jut, de reménykedik, hogy nekik nem csak a híg moslék fog jutni, parkettezett óljuk lesz, s esetleg piros masnit is kapnak majd, s beengedik a tisztaszobába őket, a cica mellé a kanapéra. Tudom hülyeségnek hiszitek az egészet, de ha majd egyszer elég sokan lesznek, érzem, hogy kiharcolják majd maguknak.