Piros masni

Igen, van egy hely ezen a világon, ahol olyan szép kerek Ö betűkkel ejtik ki, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy voltatok, vagytok és lesztek, hogy általatok van még mindig egy hely ahova tartozom, van egy történelmem, s köszönöm, hogy büszke lehetek rátok. S ilyenkor nők napja alkalmából mindig megköszönöm nektek a honfoglalást, a nándorfehérvári győzelmet, az 1848-as forradalmat... mert a forradalom nem 1848-ban tőrt ki, hanem akkor mikor összefogtak a nők, hogy katonákat növeljenek fiaikból, s a forradalmat azért nem veszítettük el, mert voltak édesanyáink, akik gyászruhában tudtak szülni. S most ne értsetek félre, nem katonákat kérek tőletek, hanem gyerekeket, kikre büszke lehet a nemzet. Mert a gyerek nem gond, hanem áldás, remény, hogy majd nekik jobb lesz és szebb a nagybetűs élet.

Egy malacnak is átlagban egy tucat testvére van. S szegény malac-anya tudja, hogy az összes a vágóhídra jut, de reménykedik, hogy nekik nem csak a híg moslék fog jutni, parkettezett óljuk lesz, s esetleg piros masnit is kapnak majd, s beengedik a tisztaszobába őket, a cica mellé a kanapéra. Tudom hülyeségnek hiszitek az egészet, de ha majd egyszer elég sokan lesznek, érzem, hogy kiharcolják majd maguknak.

Agresszív kismalac, avagy itt a Magyar, hol a Magyar?

Kiskorom óta úgy nőttem fel, hogy mi magyarok Erdélyben kisebbségben élünk. Kevesen vagyunk, mint moslékban a fehér kenyér. Kevesebben vagyunk mint a főbérlőink, igaz, ők is kevesebben vannak mint a kínaiak. S mit sem törődve rohanunk a vesztünkbe. Magyarságtudatunk csak alig pislákol ott, a lelkünk mélyén. Mert napjainkban divatos amerikai hot-dogot enni, kínai papucsban csoszogni, svájci órát hordani, stb. Egyesek verik a mellüket, hogy ők a legszékelyebb székelyek, mióta a Mikulás megtagadta tőlük a magyar állampolgárságot. S létezik olyan is aki halkan, alig érthetően bevallja, hogy ő erdélyi magyar, s közben elönti a szégyen, mintha lenne amit szégyellni. S akkor ki még itt a magyar?

Hát kérem szépen vegyünk példát az agresszív kismalacról. Hiszen ő nem is olyan félelmetes, amilyennek látszik, a lelke mélyén tisztességes, becsületes malac. Kisebbségben él ő is a majorban, a baromfiak és báránykák között. S félti a malacságát, félti a csülkét, félti a karaját. Mert hiába van száz csirke, mert nem lesz olyan jó kocsonya belőlük, mint az egy szál malacunkból soha... s ezt a mi malacunk tudja, s nem akarja megosztani senkivel sem malacságát.

Erről van szó, kérem figyeljünk fel mi is értékeinkre, s most nem olyan agyoncsépelt dolgokról akarok beszélni, mint a erdélyi kultúra, vagy népköltészet, az a papok, tanult emberek, s költők dolga. Próbáljuk meg továbbadni unokáinknak, hogy a legszebben édesanyánk tudott vacsorázni hívni, hogy a mi kutyánk csak magyarul ért és ugat, hogy nekünk kétszer kettő magyarul lesz négy.

S akkor hol van Erdélyben a magyar? Ott, abban a házban, hol magyarul visít a malac disznóvágáskor, hol magyarul káromkodik a mészáros, hol a Miatyánkot csak magyarul tudják, s hol oly szép kerek ö betűkkel ejtik ki, hogy köszönöm...

Magyar vagyok, nem piskóta!

A mi világunkban, mindenki ide-oda szalad, ki pénzért, ki a lányok után, ki csak azért, hogy szaladjon. Van azonban egy hely, ahol egy maréknyi magyar próbál helytállni. (Már aki…) De ebben a nagy szaladásban nem érünk meggondolni, hogy miből is áll magyarságunk!

Egyesek csak akkor büszkék magyarságukra, ha az utcasarkon meleg kiflit osztogatnak a magyaroknak, de csak a magyaroknak. Hány meg hány ember tanul meg akkor újra magyarul beszélni…

Láttátok-e az agresszív kismalacot megtagadni saját malacságát? Kérem szépen! Ő tudja magáról hogy ő egy nagy büdös disznó és erre büszke. És hiába csábítod egy veder moslékkal, mert nyávogni úgysem fog.

A kutya sem vándorol el ősszel oda ahol kolbászból van a kerítés (s nem azért, mert repülés közben émelyegne a gyomra). S ha minden kutya beállna vándormadárnak, ki vinné tovább a kutya-kultúrát? Hát ezért maradj meg magyarnak, kiskomám!

Mert a piskótának van receptje, de magyart szakács nem tud főzni soha, mert az kicsit sós, de édes is nagyon, savanyú picit és kesernyés, olyan, amilyen egy magyarnak kell lenni.

No-no, ez nem dicséret kérem, hiszen senki sem tökéletes és csak arra nem lehetsz büszke, hogy magyar vagy, ahhoz még ember is kell légy. S nem elég csak magyarnak lenni, hanem magyarnak megmaradni is kell. S akkor majd közösen verhetjük a mellünket és kikiálthatjuk büszkén a világnak: MAGYAR VAGYOK, NEM PISKÓTA FÉLRE INNEN, TE PULISZKA!